Buddhista szövegek, avagy miért nehéz őket fordítani?

Részlet egy konferencia anyagából:

Bármilyen dolog, amit nemes cél mozgat, rendkívül nehéz. A fordítás egy olyan tevékenység, amelyben a fordító azon törekvése nyilvánul meg, hogy bizonyos forrásnyelvű szövegek vagy írások fontosságát, az abban foglaltak jelentőségét egy új nyelven mutassa be. De vajon átvihető-e ugyanazon eszme vagy tanítás azonos színvonalon egyik nyelvről a másikra?

---

Az irodalmi fordítások növelik a szövegjelentés eltorzulásának kockázatát. Viszont azok is könnyen csapdába eshetnek, akik a szöveg eredeti jelentését kísérlik meg átadni. Vajon rendelkezik-e a fordító elegendő ismerettel ahhoz, hogy feltárja a szanszkrit és páli nyelven megőrzött szövegek eredeti jelentésének gazdagságát, jelentésárnyalatait? A fordítás magában foglalja az eredeti szöveg fokozatos megértését és szavakba öntését, újrafogalmazását az adott célnyelven. Vajon rendelkezik-e a fordító a megfelelő eszközökkel ahhoz, hogy ezt megtegye?

A fenti kérdések alapján a szanszkrit/páli és tibeti buddhista szövegekből készített fordítások négy csoportba sorolhatók. A csoportok szoros kapcsolatot mutatnak a fordítók társadalmi és művelődési környezetével és azzal a történelmi korral, amelyben tevékenységüket kifejtették.

I. Az első csoportba tartozó fordítások abban az időszakban születtek, amikor az Indiai szubkontinens még gyarmatbirodalom volt.

Ebben az időben a buddhista szövegek fordításait hittérítők, de legalábbis a keresztény eszmeiség hatása alatt állók készítették. Bár dicséretes, hogy más vallások szövegeinek lefordítására vállalkoztak, az is nyilvánvaló, hogy munkáikban a keresztény felfogás tükröződik. Annyit értettek meg a buddhizmusból, amennyi keresztény szempontból értelmezhető volt. Kern Lótusz Szúra (Saddharmapundarīka) fordítása a legjobb, pontosabban a legrosszabb példája ennek a fordításgyakorlatnak. Ebben, a érzéki gyönyörök buddhista fogalmat egyenesen a Bibliából átvett jóllét/gazdagság/fényűzés kifejezéssel adta vissza. Azzal, hogy következetesen egyenlőséget tett a keresztény halál és a buddhista nirvána fogalmak közé, tökéletesen félreértette a buddhizmus egyik lényegi tanítását.

Rhys David páli forrásokból származó szövegfordításai további példái a korra jellemző fordításgyakorlatnak. Az ellenkezőjét bizonyító minden érv ellenére, szerinte Buddha a lélek létezését tanította.

Néhány elégtelen fordításgyakorlattal rendelkező szerző tárgyi tudásuk hiányosságáról árulkodó kifejezéseket honosított meg. Waddell lámaizmus kifejezése jól mutatja a keresztény szemléletű előítéleteket. Waddell hosszú időt töltött Tibetben és meglehetősen jól értette a buddhizmust, mégis, keresztény környezetbe visszajutva alkalmazkodott az előítéletekhez. Az uralkodó keresztényi világnézetnek megfelelően fogalmazott könyvében.

II. A buddhista szövegfordítások második szakaszában a keresztény hatást fokozatosan kiszorította a marxizmus.

Időben ez a 20. század első felét jelenti. A fordítók ekkor leginkább Kant befolyása alatt álltak. A kanti fogalmak és elméletek alkalmazása azonban nem segített a buddhista szövegek valódi tartalmának és céljának megértésében. Közvetlenül a kanti metafizikából merítve Stcherbatsky az abszolút vagy végső igazság megfelelőjeként következetesen a „dolog önmagában” kifejezést használja. Meglehetősen kérdéses, hogy ez a műszó mennyire alkalmas a buddhista paramārtha vagy tathatā kifejezések értelmének visszaadására.

Egy másik nyugati bölcselő, Berkely, elsőként javasolta a buddhista csak-tudat létezésének elfogadását; keresztény püspök létére azt be akarta bizonyítani, hogy Isten akaratán kívül semmi sem létezik, következésképpen Istent a legfelsőbb tervezőnek kell tekinteni. Számos kortárs buddhista gondolkodó – szemben a korábbi feltételezésekkel – csak újabban ismerte fel a különbséget olyan buddhista filozófusok, mint Asanga és Vasubandhu ill. a nyugati idealista filozófusok szemléletmódja között.

III. A nyugati fordítók munkái alapján az mondható, hogy a harmadik szakasz a 20. század közepétől napjainkig tart.

Az új megközelítésben a buddhista szövegfordításokban és magyarázatokban a nyugati lélektan, elsősorban Freud és Jung tanításai kerültek előtérbe. A buddhista szövegek angolra fordításának elősegítése érdekében új irányzatként jelentkezett a nyelvi relativizmus, elsősorban Wittgenstein által képviselt elgondolása. Számtalan kortárs buddhista szövegfordító alkalmazta széleskörűen napjaink nyugati lélektanából és nyelvi relativizmusából eredeztethető elméleteket és fogalmakat. Ezeknek az új hatásoknak a legnyilvánvalóbb példája Guanther, de rajta kívül még számtalan fordító sorolható ide.

A szakaszolás tehát azon a felismerésen alapul, hogy a fordításokra a fordítók háttere jelentős hatást gyakorol, függetlenül attól, hogy az a kereszténység, vagy a nyugati filozófiai iskolák valamelyikének kifejezéseit és elméleteit jelenti. Az eredmény Buddha eredeti, hiteles üzenetének – kisebb vagy nagyobb mértékű –, de elkerülhetetlen torzulása.

A probléma nemcsak az eredeti buddhista szövegeket angolra fordítókra tartozik.

A kínai fordítások készítésekor is hasonlók merülnek fel. A taoista, és kisebb mértékben a konfuciánus szemléletmód szintén hatottak a buddhista szövegek fordítására és értelmezésére, és jelentésüket bizonyos esetekben súlyosan elferdítették.

Hogyan fordították le akkor a buddhista szövegeket szanszkritről tibeti nyelvre? A buddhista szövegek tibeti fordításainak figyelemre méltó pontossága talán annak köszönhető, hogy Tibet a 8.- 9. században meglehetősen fejletlen volt, és nem rendelkezett jóformán semmilyen kiforrott, saját szellemi hagyománnyal. Az mondható, hogy szellemi űr fogadta a buddhista szövegekben található gondolatokat és fogalmakat. Másképpen fogalmazva, a tibeti fordítók a buddhista szövegeket olyan szemüvegen keresztül fordíthatták le és értelmezhették, amit korábbi szellemi előítéleteik nem homályosítottak el.

IV. A napjainkra jellemző irányvonal biztatóbb.

A jelenkori fordítók, dolgozzanak akár tibeti tanítókkal vagy egyedül, jól ismerik a tibeti irodalmi forrásokat, ami a helyes megértés biztosítéka. Erőfeszítéseik bizonyos esetekben nyilvánvalóan irodalmi fordításokat eredményeznek, amelyeket – mivel az átlagos angol nyelven olvasó az eredeti nyelvben nem otthonos – nehéz, ha egyáltalán lehetséges megérteni. A fordításgyakorlatnak ezt a negyedik szakaszát a tárgyilagosság új szelleme és az eredeti tibeti buddhista irodalmi és szóbeli hagyomány tisztelete hatja át. Az ilyen szellemben tevékenykedők tekinthetők a hagyomány igazi, törvényes képviselőinek.

Tökéletesen egyet értek Dzongsar Jamyang Khyentse Rinpoche a konferencia résztvevőinek szánt azon megállapításával, miszerint – a dicsőséges napok elmúltával, a Dharma-királyok és pártfogók hosszú ideje történt távozásával – lehetetlen a Buddha szavainak lefordítására vonatkozó bármilyen irányelvek és szempontok erőltetése. Tisztában vagyok vele, hogy Rinpoche a tiszta Buddha Dharma modern világban való fennmaradása miatt érzett aggodalma miatt fogalmaz így. Tudjuk, hogy a konferencia céljának eléréséhez vezető kulcsszó a közös munka. Ezért engedjék meg nekem azt a régen dédelgetett – hosszú ideje meglévő érzéseimet kifejező – megállapítást, hogy a Sgra-sbyor-bam-po-gnyis-pa az, amire nagy szükség van napjainkban.

Ez az egyedülálló konferencia tökéletes alkalom egy ilyen munka megindítására. Semmilyen okot nem látok arra, hogy miért is ne lenne elérhető egy ilyen hatalmas munka összeszerkesztésének módszertanára vonatkozó megállapodás.

Ez lesz az igazi mérföldkő a fordítások útján.

*****************

Részlet a „Függő Keletkezés, az okság buddhista tanítása” (Pap László Miklós, 2009, Lunarimpex) c. könyvből:

A buddhista szövegek magyar fordításgyakorlatában tapasztalható egy- és sokalakúság kérdéskörét – ha csak átmenetileg is – zárja az alábbi idézet (Buddhist translation: problems and perspectives, Ed.: Doboom Tulku, Wisdom Books, 1995):

„Az értelem erejének természetesen szabad utat kell biztosítani ahhoz, hogy feltárja az ilyen nehezen felfogható, mély értelmű kifejezések jelentésgazdagságát és különböző szintű jelentésárnyalatait. Azonban, amikor egyetlen szanszkrit vagy tibeti kifejezést tucatnyi különböző módon fordítunk le, akkor azzal – én úgy gondolom – inkább zűrzavart és értetlenséget teremtünk, és csökkentjük a kifejezés megértésének lehetőségét.”

Az idézet fajsúlya igazán csak a szerző vázlatos életrajzának ismeretében mérhető fel.

Doboom Tulku 1941-ben született Tibetben. Képzése hét éves korában a Dhargye kolostorban buddhista kéziratok memorizálásával kezdődött. Tizenkét éves korától – Tibet 1959-es kínai megszállásig a Drepung kolostorban, majd Indiában – a buddhista filozófia tanulmányozásával foglalkozik. 1972-ben geshe-acharya oklevelet kap. 1973-tól a Tibeti Szövegek és Kéziratok Könyvtárának (Dharamsala) az írások rendszerezésével megbízott tudományos munkatársa. Fontos szövegek fordításában és szerkesztésében működik közre. 1981-től a Tibet House igazgatója Őszentsége a Dalai Láma Kulturális Központjában (New Delhi). 1999-ben a buddhizmus címzetes egyetemi tanárává nevezik ki a bangkoki Mahachulalongkorn Buddhista Egyetemen.

Ugyanebben az írásában veti fel a szerző, hogy mennyire hasznos lenne létrehozni egy kiváló buddhista tanítókból álló fordítócsoportot a Dalai Láma Őszentsége irányításával, abból a célból, hogy angol nyelvre fordítsák a Mahàvyutpatti-t[1], ami reményei szerint segítene feloldani azt a zűrzavart, amit az eredeti nyelven egyetlen szóval megjelölt fogalmak számtalan kifejezéssel történő célnyelvű fordítása okoz.