A csoportomban a tanulók néha megkérdezik: „Mit csinálsz, amikor valaki meg akar ütni?” Erre a válaszom: „Üss meg.” De abban a pillanatban, mikor eltervezik, hogy megütnek, és éppen ütésre lendülnének, megállítom őket.
Ennyi az egész. Bizonyos értelemben azt mondhatnánk, hogy olvasok a gondolataikban.

– Peter Ralston – a Cheng Hsin T’ui Shou energetikai rendszerének megalkotója és oktatója

Ismerkedés a harcművészettel

Kilenc éves voltam, mikor megismerkedtem a harcművészettel Szingapúrban, de abban az időben ez nem jelentett többet puszta játéknál. Néhány barátommal dzsúdózni jártunk, de tizenhat éves koromig nem gondoltam igazán komolyan, hogy harcművész legyek. Akkoriban azonban, ahogy egyre inkább fejődtem, bár jártam iskolába és foglalkoztam más dolgokkal is, sok szempontból elszigeteltem magam a világtól, és időm nagyobb részét a harcművészetek beható tanulmányozásának szenteltem. Akkor már az volt a célom, hogy kiváló legyek. Sőt. Én akartam lenni a legjobb harcos a világon.

Út a felnőttkorba

Tizenhat évesen már tudtam, hogy nem szabad elhinni, amit mások mondanak, és nem szabad magunkévá tennünk mások gondolatrendszerét és hiedelmeit. Azt hiszem, ez a hozzáállás nagyban hozzájárult a sikeremhez. Sokan, mikor el akarnak sajátítani valamit, keresnek valakit, akitől tanulhatnak, és aki megmondja nekik, hogy mit csináljanak, hogy mi a helyes és mi nem az. De a tanár tudása sem mindig pontos, és gyakran abból származik, amit ő maga is csak hallott vagy tanult, és elhitte, hogy úgy van, ahogy neki mondták. Én viszont azt akartam, hogy a művészetem az enyém legyen. Ahhoz, hogy az enyém lehessen, meg kell küzdenem érte. Fel kell fedeznem és meg kell értenem. Semmit nem használ, ha valaki tanít nekem valamit, és én elhiszem, hogy úgy van.

Csak ha megértem, ha megtapasztalom a művészetet, ha a saját képességemmé teszem, akkor tudom használni.

Tinédzser koromban, mikor kung-fut tanultam, egy napon egyik társammal autóztunk az iskola felé. Az ülésen megláttam egy könyvet, amit nem ismertem még – Tao Te King, állt a címlapon. Kezembe vettem, és olvastam belőle néhány sort. „Mi ez?” kérdeztem. „A tanárunk azt mondta, hogy a kung-fu ebből származik, de én nem tudtam kisütni, mi köze lehet hozzá” – válaszolta a barátom.

Elkezdtem olvasni, és leesett az állam. Úgy éreztem, valami nagyon fontos dolgot találtam. „Csodálatos! – mondtam. – Hihetetlen!” Tizennyolc éves voltam, és még soha nem olvastam hasonlót. Nem volt hozzá semmiféle jegyzetem, mely segített volna megérteni a nyelvet, de az egész szöveg mégis magával ragadott. „Ha akarod, vidd el nyugodtan – mondta a barátom. – Én semmi hasznát nem vettem.”

Tanulmányoztam ezeket a csodálatos írásokat.

Tulajdonképpen a zenbe ugyanazért merültem bele, mint a Tao Te King-be: hogy elmélyítsem harcművészeti tanulmányaimat. Aztán megfordult a sorrend, és a harcművészet segített nálánál nagyobb dolgok felfedezésében. Úton voltam, hogy felfedezzem a saját alapvető természetem, és ahogy egyre előbbre haladtam, már nem a harcművészet kedvéért tanulmányoztam magam, hanem a művészetet használtam arra, hogy megértsem saját magamat.

Abban az időben kung-fut és karatét tanultam különböző iskolákban, küzdöttem fekete övesekkel, nyertem, és mégis úgy éreztem, vesztek. Győztem, ugyanakkor rosszul éreztem magam. Tudtam, csak természet adta képességeimnek köszönhetem a győzelmet. Azért nyertem, mert erősebb, gyorsabb, erőszakosabb voltam, mint bárki, és nem azért, mert bármit is értettem a harc művészetéből. Nem azért nyertem, mert ismertem a kettőnk közti kapcsolat lényegét, vagy mert átmentem valamilyen belső átalakuláson.

Relatív győzelmeket arattam.
Ha egy olyan emberrel küzdök, aki erősebb és gyorsabb nálam, bizonyára vereséget szenvedek.
És ez így nem tetszett.

Motiváció

Aztán összefutottam egy emberrel, aki ma már a barátom. Mint Tai Chi művész érkezett a környékünkre. Megismerkedett számos Tai Chi gyakorlóval és egyéb harcművésszel, de nem talált kedvére való társat. Akkoriban, bár még mindig nagyon fiatal voltam, kung-fut, Tai Chi-t és egyéb művészeti irányzatokat tanítottam. Egy délután együtt gyakoroltunk. A gyakorlást játéknak neveztük, bár külső szemlélő bizonyára küzdelemnek hívta volna. De valójában játék volt, hiszen nem szándékoztunk sérülést okozni egymásnak vagy igazán megütni a másikat. A képességek fejlesztésért gyakoroltunk és a szeretetért, amely kifejezésre jutott a kapcsolatban.

Gyakorlás után együtt sétáltunk, és először éreztem azt az elégedettséget, amit mindig hiányoltam a küzdelmek után.

„Ez az – mondtam magamnak. – Mindig ezt kerestem.”

Nem tudtam szavakkal kifejezni, de éreztem, megértettem valamit az igazi játék és az igazi kapcsolat lényegéből. Ez volt az első olyan helyzet ugyanis, amelyben el tudtam engedni a félelmet. Nem a sérüléstől, hanem a vesztéstől való félelmemet. Ez eddig még soha nem fordult elő. Olyan sokszor küzdöttem, annyi emberrel és száz ütésből néhány engem is mindig eltalált. Ezt nem szerettem.

Tökéletes akartam lenni. Azt akartam, hogy egyetlen ütés se érjen el.

Egy részlet a szerző egyik szemináriumi felvételéről:

Kövessen minket facebookon is!